A második

A második gyermekemet egy vidéki kórházban hoztam világra. Bár úgy tűnt, hogy az orvos megérti, hogy természetes szülést szeretnék, sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Csak később jöttem rá, hogy maga az orvos indította be tulajdonképpen a szülést, mert éppen ügyeletes volt. De nekem erről nem szólt semmit. A 38. héten úgy megvizsgált, amit nem neveznék vizsgálatnak, sokkal inkább méhszájtágítást hajtott végre, ami meglehetősen fájt is. Mire hazaértem már csorgott is a magzatvíz, fájás egy szál se. Sajnos akkor még nem tudtam, hogy ebben az esetben nem kell rögtön a kórházba szaladni, mert lehet, hogy csak pár nap múlva indul be a szülés. Csak meg kell próbálni minél sterilebben tartani magát az embernek, a fertőzésveszély miatt. Szóval bementünk. Az orvos várt két órát, de mivel fájások nem voltak beindította a szülést infúzióval, ahogy később megtudtam ez az orvosi protokoll magzatvízcsorgás esetén. Az infúzió miatt nagyon nehéz volt mozogni, ráadásul a fájások sokkal erősebbek voltak, mint természetes szülésnél, a burokrepesztés után pedig elviselhetetlen volt. Szó szerint kapartam a falat. Állítólag infúzióval akár 2 óra alatt is meg lehet szülni, nekem infúzió ide, vagy oda 6 óra kellett a szülésig. Szóval ezek után úgy döntöttem, hogy többet nem szülök kórházban! És az én esetem még nem is volt olyan borzasztó, azokhoz képest amiket hall az ember.