Gondolatok az otthonszülésről

Alább olvashatjátok a szülésem történetét. Azért fogtam bele az írásba, és azért engedélyeztem a szülésemről készített képek publikussá tételét, mert elkötelezett lettem a háborítatlan szülés mellett. Kettő gyermeket szültem kórházban, a harmadikat pedig otthon. Van összehasonlítási alapom! Talán ezzel segítek másoknak, hogy nem kell feltétlen elhinni, hogy csak úgy, és olyan módon lehet szülni, ahogy a legtöbb kórházban szokás.

Általánosságban fogok beszélni a kórházakról, az én szubjektív tapasztalataim alapján, bár hallomásból tudom, hogy léteznek Magyarországon olyan helyek, ahol támogatják a háborítatlan szülést. Az első gyermekemet Budapesten szültem, a másodikat vidéken. Több kórházat és orvost is meglátogattunk, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb helyet. Amikor Budapest egyik legjobb hírben álló kórházában találomra kiválasztottunk egy orvost, és megemlítettem neki, hogy gátmetszés nélkül szeretnék szülni, csak annyit mondott: „Rendben, de ha neki egy rokona kérné ezt, lerugdosná a szülő ágyról”. Mondanom se kell, hogy többet nem mentünk hozzá…

Összehasonlítva a kórházi és az otthonszülési élményeimet, az alapvető különbséget abban látom, hogy míg otthon a baba és én voltunk a fontosak, mindenki, aki jelen volt minket szolgált, figyelembe vették az igényeinket, mindig megkérdezték halkan, hogy szeretnénk-e ezt vagy azt, és főleg hagytak vajúdni és szülni háborítatlanul. Ezzel szemben a kórházakban valamiért az orvosok azt gondolták, hogy jobban tudnak szülni, mint én (pedig ők még sose szültek) és folyamatosan irányítani próbáltak, vagy pedig, anélkül, hogy szóltak volna, mindenféle beavatkozásokat hajtottak végre (pedig a szülés előtt nyomatékosan kértem mindkettőjüket, hogy mindig közöljék, hogy éppen mit szándékoznak csinálni), pl. méhszájtágítás, magzatburok repesztés, az egyik még a hasamra is rátenyerelt, hogy kezdő lökést adjon a babának. Ezek az események engem mélységesen felháborítanak, szülés közben pedig kizökkentettek abból a fantasztikus állapotból, amit az otthonszülés alatt viszont átéltem.

Szerintem érdemes elgondolkodni azon, hogy kb. csak 100 éve szülnek a nők kórházban, fekve, reflektor fényben, kiterítve - számomra legalábbis teljesen megalázó helyzetben -, vajúdás közben állandóan háborgatva, gátmetszést automatikusan végrehajtva. Ezzel a nőt teljesen kizökkentik, abból az ős-ösztönös állapotból, amiben a kórházi szüléseket megelőzően több ezer éve szültek a nők. Én átéltem ezt az állapotot idehaza, és mondhatom, hogy életem legszebb élményei között szerepel. 6 órát vajúdtam, de az idő megszűnt körülöttem, és nem is érdekelt, hogy na vajon mennyi ideje tart már, vagy hogy vajon mennyire tágult már ki a méhszáj. A testem mindent magától csinált. Mindent tudott, hogy mikor mit kell tennie, senkinek sem kellett szólnia: „Na, most nyomjon kismama!”, a testem tudta mikor kell nyomni és mennyire.

Kaptam azért egy-két jó tanácsot szülés előtt, amik nagyon beváltak. Igyekeztem vajúdás közben hangokat kiadni, na nem kiabáltam, hanem inkább énekszerűen fújtam ki a levegőt a fájások alatt, mert ez ellazítja a torkot és a szájat, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a méhszájjal, ami ilyenkor jól el tud lazulni, könnyebben tágul, s nem utolsó sorban a fájásokat is könnyebb így elviselni. Természetesen nem fekve vajúdtam, mert úgy elviselhetetlenül fájt, térdelve, két fájás között előre dőlve pihentem egy széken, amire párnát tettem, fájáskor pedig felegyenesedtem. Ha osztályozni kellene a fájásokat 1-től 10-ig, fekve 10-es erősségű fájásaim voltak, térdelve meg kb. 6-os. Akkor miért fektetik le a nőket a kórházban? A második gyermekem szülésekor nekem is bekapcsolták az infúziót, esélyem se volt sétálgatni, vagy valamilyen kedvező pozíciót találni, feküdnöm kellett és borzasztó kínokat álltam ki. 6 órát vajúdtam vele is, de a végére már félholtnak éreztem magam. Itthon szülésnél 6 óra vajúdás után mintha mi sem történt volna a fejem teljesen tiszta volt, s az erőnlétemben sem éreztem gyengülést. A kórházban mindig kótyagos voltam szülés után, ágyra fektettek és úgy toltak be a kórterembe, és csak jó pár óra után tudtam csak felállni, és nagyon bizonytalanul kimenni WC-re. Itthon sima ügy volt, nem éreztem fáradtságot, a vérveszteségem minimális volt. A komfort érzetemet az is növelte, hogy mivel állva történt a kinyomás és a gátam remekül tágult, se repedés, se hámsérülés sem történt, szülés után pár órával ugyanúgy éreztem magam, mint előtte. Este már meg is csináltam a jól megszokott intim torna programomat. A gátam ugyanúgy visszaállt, mint szülés előtt. Remek érzés! Kórházban persze, mindig voltak kisebb-nagyobb hámsérüléseim a fekvő pozíció miatt, de a gátmetszést azért sikerült még kórházban is megúsznom, bár sokat kellett küzdeni, hogy ne vágjanak automatikusan. A harmadik babám 4,60 kg-mal (!) született, vágás és sérülés nélkül sikerült kibújnia, akkor ne mondja nekem senki, hogy a gátmetszés elkerülhetetlen! Persze biztos, hogy fekve, sokkal nagyobb a kockázata a repedésnek. De hát miért nem hagynak minket úgy szülni, ahogy nekünk jó? Miért kell úgy szülnie a nőknek, ahogy a doktor uraknak kényelmes? Kiről is szól a szülés? Nem a kismamáról és a születendő gyermekről? A bába hagyta, hogy megtaláljam a nekem kedvező pozíciót, alám hajolt, nem tartotta megalázónak, ő csak segített, kísért szülés közben, a szívhangokat ő is mérte folyamatosan, nem kellett sehova felfeküdnöm, alkalmazkodott hozzám. A bábatanoncok folyamatosan reikizték a derekamat, ami igen könnyített a fájásokon, de a legfantasztikusabb a muskotályzsályás borogatás volt! Egy pelenkát igen forró vízbe mártottak és muskotályzsálya olajat csöpögtettek rá (mint utóbb megtudtam, ebben a 4 éves nagy lányom is aktívan részt vett. Egyébként a kisebbik lányommal együtt, aki 2 és fél éves végig bent voltak a vajúdás és szülés közben és remekül érezték magukat. Nem kellett elválnunk 5 napra sem!) Szóval ezt a borogatást a hasamra tették, és szinte megszűntek a fájások. Jó pár kontrakciót sikerült így átpihennem.

Miután kibújt az én kicsinyem, leültem egy székre és kértem, hogy adják a kezembe. A mellkasomra fektettem, hogy melegítsem és 15 percesen, anélkül, hogy kínáltam volna neki, megtalálta a mellemet, és hatalmas cuppanásokkal elkezdett szopikázni. Mintha mindig is ezt csinálta volna! 2 órán keresztül kisebb-nagyobb pihenőkkel csak szopikázott. Közben a méhlepény is megszületett, gyorsító nélkül! 2 óra után úgy gondoltuk, hogy most már akár a köldökzsinórt is el lehetne vágni, remekül látszódott, hogy hol van az a rész, ami elhalt már, s hol van, ahol még él a zsinór, véletlenül sem vágtunk bele az élő húsba. Ez persze jóval fölötte van annak, mint ahol a kórházban szokás elvágni a köldökzsinórt. A méhlepényt lefagyasztottuk, hogy majd ha lesz időnk homeopátiás gyógyszert csináljunk belőle.

Nem vagyok kórház ellenes, és feltétlen otthonszülés párti. Tudom, hogy sok kockázata lehet egy szülésnek. De az úgymond „háborítatlan szülés”-t mindenképpen pártolom.

Ébresztő! Ehhez jogunk van! Akár otthon szülünk, akár kórházban. Örülnék, ha orvosok is elolvasnák ezt az írást és még sok hasonlót, ami a háborítatlan szülésekről szól, és végre elgondolkodnának, hogy talán lehetne ezt másképp is csinálni. (Tisztelet a kivételnek!) Talán mi, szülő nők is változtathatnánk azon a hozzáállásunkon, hogy a szülés egy olyan dolog, amit jobb minél hamarabb, és minél gyorsabban megúszni! Nem gondolom, hogy jó megoldás elmenekülni a fájások elől. Én, amikor bátran szembenéztem a fájásokkal, és ezt kívülről senki sem akarta befolyásolni, akkor sokkal kevésbé fájt. Ebben az ősi, transz-szerű állapotban már nem az volt a lényeg, hogy: „na csak minél hamarabb legyek rajta túl!”, hanem csak létezni a mostban, időn kívül, s érezni a természet adta női erőnket. Szerintem sok spirituális iskolában éveket küzdenek a tanulók, hogy valami hasonló élményük legyen. Lányok, asszonyok, ha ez nekünk megadatott, ne hagyjátok ki! Ugorjatok bele: Itt és Most!